Február 6-án (kicsit elhúzódott ez a bejegyzés...) lehetőségem volt részt venni egy vacsorán a cégünk jóvoltából, amelyet a Silicon Valley Forum rendezett és a rendezvényen Steve Jurvetson beszélgetett Ray Kurzweilal, majd a közönség tett fel kérdéseket nekik. Az este végére egy dolog biztossá vált számomra: a Google közelmúltbeli robotikával és mesterséges intelligenciával kapcsolatos felvásárlásainak megértésében kulcsszerepet játszik Ray Kurzweil és az ő hosszútávú elgondolása a jövőről.

A helyszín mielőtt megérkeztek a vendégek

Röviden a Silicon Valley Forumról és a vacsoráról: a Silicon Valley Forumot harminc éve alapították a környékbeliek eleinte egy önkéntes szerveződésként, hogy a technológiai cégek segítsék egymást és az együttműködés hatására minél gyorsabban fejlődjön a szoftver ipar. Néhány év alatt a szervezetnek majdnem ezer tagja lett és rendszeresen szerveztek különböző eseményeket, amikkel összekapcsolták a helyi számítástechnikai cégeket. A szervezet fő támogatói változatlanul az ebben az időszakban kialakult nagyobb 'hagyományos' informatikai cégek, mint például az SAP, Microsoft, IBM.

A szervezet minden évben kiosztja a "Látnok" díjat (Visionary Awards), amelyet egy olyan ember kap meg, aki aktív szerepet vállal a jövő kialakításában és konkrét elképzelései vannak, hogy hogyan fog ez megvalósulni. Ezt a díjat korábban megkapta már pl. Elon Musk, a PayPal és a SpaceX alapítója és a Tesla vezérigazgatója, Reid Hoffman, a LinkedIn egyik alapítója, Reed Hastings a Netflix alapítója, vagy Ray Kurzweil, aki a vacsora díszvendége volt. Egy új kezdeményezés a szervezet részéről a Visionary Salon Dinner, amely egy vacsorát biztosít 100 ember számára különböző cégektől és a rendezvényre meghívnak egy korábbi díjazottat is, akitől egy rövid beszélgetés után bárki kérdezhetett. Mivel az Addepar a Silicon Valley Forum egyik támogatója, ezért két asztalt is biztosítottak számunkra (ez összesen 16 főt jelentett).

Az állófogadás és a vacsora után kezdődött az este igazán érdekes része, amikor bemutatták Ray Kurzweilt és beszélgetőpartnerét, Steve Jurvetsont. Néhány szót érdemes megemlíteni elöljáróban a két vendégről: Steve Jurvetson 46 éves, 2,5 év alatt végezte el osztályelsőként a Stanford elektromosmérnöki szakát, ezután befektető volt a Hotmailben, illetve megalapította saját kockázati tőke alapját. Jelenleg számos cégben fontos szerepet játszik és többször választották már meg a legjobb technológiai befektetőnek. Ray Kurzweil 66 éves, nevéhez olyan találmányok fűződnek, mint a szkenner, optikai szövegfelismerő, olvasóprogram vakok számára, vagy a szintetizátor, amely először képes volt hagyományos hangszerek megszólaltatására. 

Az első fél óra egy beszélgetéssel telt kettőjük között, amit a mesterséges intelligencia jövőbeli szerepéről indítottak. Ray Kurzweil szerint a kulcs a jobb mesterséges intelligenciához az agy működésének alaposabb megértése, különös tekitettel a neocortexre, amely az agy legfejlettebb része. A neocortex réteges felépítése az évek alatt megszerzett tudásból alakul ki: csecsemőkorunktől kezdve számtalan impulzus ér minket és ezek formálják az ember tudását. Az analógia az agy és a mesterséges intelligencia között azzal is kimutatható, hogy számos algoritmus, amelyek kis adathalmazokon nem túl hatékonyak, Google-mércén alkalmazva (néhány ezer minta helyett sokmillió mintán tanul a program) sokkal jobb teljesítményt nyújtanak és agyunkat is számtalan impulzus éri minden másodpercben. Ennek egyik legjobb példája a nyelv modellezése, amelynél sokkal pontosabb eredményeket szolgáltatnak a statisztikai módszerek, mint bármilyen egyszerű vagy komplikált modell amennyiben több millió dokumentumon alkalmazzuk őket.

Természetesen a mesterséges intelligencia fejlesztése egy eszköz csak a cél eléréséhez. Ez a cél pedig nem más, mint a szingularitás, vagyis annak a szintnek az elérése, amikor a programok hozzáférhetnek a saját kódjukhoz és jobban tudják fejleszteni azt, mint az emberek, így mi más tevékenységekkel tölthetjük az időnket, amikben jobbak vagyunk a gépeknél. Ennek a belátható időn belüli elérését a fejlődésben sokfelé tapasztalható exponenciális növekedés biztosítja.

Elkezdődött a beszélgetés (bal oldalon Ray Kurzweil, mellette pedig Steve Jurvetson)

Az exponenciális növekedés teszi lehetővé, hogy A nő című film főszereplője, Samantha 2029 körül valóság legyen Ray Kurzweil szerint. Továbbá ugyanez teszi azt is lehetővé, hogy az egészségügyben a következő tíz-húsz évben nagy változás következzen be az őssejt kutatásnak köszönhetően: például már sikeresen ültettek be őssejteket tüdőrákos betegeknek, amiknek segítségével meggyógyították őket és a technológia csak az engedélyeztetésre vár elvileg. A tüdőrák mellett számos betegség gyógyítható lesz a közeljővőben hasonló módszerrel, úgyhogy remélhetőleg minél hamarabb el fog terjedni ez a technológia.

Az exponenciális növekedés lehetővé teszi továbbá, hogy az eszközeink egyre kisebbek legyenek, így a robotok számára a cél, hogy körülbelül sejtméretűek legyenek és 2040 körül már szerves részei legyenek az embereknek. Hogy mire lennének jók ezek a robotok? Peldául ezeken keresztül tudnánk biztonsági másolatot készíteni az agyunkról, ezeken keresztül férnénk hozzá azonnal az internethez és ezáltal ahhoz a tudásanyaghoz, ami ott fellelhető. Ahogy minden más, ez a tudás is rohamosan növekszik: ha belegondolunk, akkor manapság egy afrikai gyerek a telefonján több tudáshoz férhet hozzá azonnal, mint tizenöt évvel ezelőtt az USA elnöke.

A kérdések során felmerült az is, hogy az emberek mennyire fogadnák el, hogy robotok vannak bennük, amire Ray Kurzweil a következő példát hozta fel: már bevett szokás különböző implantátumokat használni embereken (pl. mesterséges kar vagy hallókészülék) és amikor megkérdezik ezeket az embereket, hogy hogyan gondolkodnak ezekről az eszközökről, akkor szinte kivétel nélkül mindenki azt mondja, hogy kiemelkedő szerepet tölt be ez az életükben és szerves része annak, hogy kik ők. Ugyanez a helyzet például az okostelefonokkal is: manapság mindenki természetesnek veszi őket és szinte már elképzelhetetlen lenne az élet nélkülük, pedig 10 éve még nem is igazán léteztek. A sejtméretű robotoknál is a számos előny túlsúlyozná az esetleges hátrányokat és az emberek valószínűleg hamar hozzászoknának a használatukhoz.

Összességében nagyon jó élmény volt a vacsora, sok új érdekes ötlet hangzott el és izgalmas volt egy jövőképet nem egy hollywoodi sci-fi keretein belül, hanem egy kerekasztal beszélgetésen megismerni. A vacsora után a többiekkel beszélgetve kiderült, hogy a legtöbb ember azonos véleményen volt: érdekes gondolatokat hallottunk, ha úgy tekintünk rájuk, mint egy absztrakt elképzelésre, azonban kicsit ijesztő, ha ez mind tényleg megvalósul. Ha viszont igazak a jövendölések, akkor 2040-ig úgyis lesz időnk hozzászokni a gondolathoz...